A lány a vonaton kritika – Azt fogod hinni, hogy mindez Holtodiglan tart majd



Tate Taylor adaptációja a bestseller thriller regényből megcsinálta azt, amire csak nagyon kevesek lennének képesek: egy antithrillert. Így ha úgy döntesz, hogy bevállalod a harmadik vágányban Emily Blunt mellett ülve ezt az utazást, akkor készülj fel, hogy baromi hosszú és álmosítóan lapos percek várnak majd rád.

 

 

Alapvetően egy bestsellert a mozivásznakra adaptálni mindig hálás feladat, hiszen ha maga az alapanyag minőségi, nagy baj nem történhet, csak kell egy forgatókönyv, amely a cselekmény esszenciáját rövidebb formában összesűríti, néhány nevesebb színész, na meg persze egy olyan rendező, aki mindezt megfelelően felfesti, és a lapok hangulatát is megidézi. Elméletben. Ugyanis mindezek ellenére mégsem mondhatnánk, hogy túlnyomó többségben lennének a csavaros, emlékezetes regényfeldolgozások. A lány a vonaton ennek a mérlegnek a nyelvét vaskos súlyával ebbe az irányba billenti el, mivel nemcsak a thriller alappillérének számító nyomasztó atmoszféra hiányzik belőle, de még az amúgy rendelkezésre álló, acélosnak nem nevezhető cselekmény átírását sem sikerült a javára fordítania a készítőknek. Így ha úgy döntesz, hogy bevállalod a harmadik vágányban Emily Blunt mellett ülve ezt az utazást, akkor készülj fel, hogy baromi hosszú és álmosítóan lapos percek várnak majd rád.

Nyugati pályaudvarra vajon indul még vonat?

Nyugati pályaudvarra vajon indul még vonat?

Ugyanis Paula Hawkins regénye a Holtodiglan mintáját követve igyekezett egy olyan krimi-thrillerrel előállni, amely az – sokkal eredetibb- elődhöz hasonlóan három szereplő szemszögén keresztül illetve az ő nézőpontjukból láttatott eseményeket megtörő jelen és múlt váltakozásának segítségével igyekezett a műfajra jellemző kirakóst kreálni az olvasója számára, ezzel hitetve el velük, hogy egy roppant csavaros és feszültségekkel teli darabbal állnak szemben. Viszont ha mindennek a mélyére néztünk, akkor elnagyolt karaktereket és kiszámítható fordulatokat kaptunk, mely a rendezőnek, Tate Taylornak is feltűnhetett, így jó néhány dolgot átszabott a történetet illetően, csak éppen ezáltal tovább rontotta a helyzetet.

GOT Props000850.RAF

Először is a helyszínt Londonból egy New York-i kisvárosba tette át, ezáltal sokkalta előkelőbbé és kifinomultabbá téve a könyvben megismerthez képest- az már más kérdés, hogy így kommerszé varázsolta mindezt-, majd a multiplexek közönségéhez szabta a főhősnőt és sokkalta vonzóbbnak, valamint kevésbé szarkasztikus személyiséggé silányította le őt. Mindennek tetejébe a végső konfliktus feloldását, a közönség számára a nagy ráeszmélést jelentő csattanót is alaposan átszabta. Míg alapvetően a legfontosabb momentum volt a maga érzelmi töltetével és a karakterek közötti viszonyrendszer feje tetejére állításával Rachel ráébredése a valóságra, a homályba veszett emlékeinek és tetteinek megismerése, az adaptációban valamilyen érthetetlen okból kifolyólag egy új karakter teljesen fölösleges bevezetésén keresztül történik mindez, mely a főhősünk igazsággal való szembesülésének intimitását teljesen rideggé és érdektelenné tette. Taylor bár igyekszik versenyre kelni az adaptációkban rutinos David Fincher példaként szolgáló darabjával, ő nem Fincher és akármennyire is szeretné ezt hinni magáról, ha A lány a vonatont bizony emellé mérjük, akkor látványosan elbukik vele szemben. Mert a közel két órás játékidő a Máv-hoz hasonlóan lassan és unalmasan zötykölődik előre, egy komornak csak látszani akaró, alkoholtól mámoros, egydimenziós thrillerként, amely így jócskán a végállomás előtt kisiklik.

8n95_tp2_00033r

Jól értem? Egy mozgó vonatról kukkolta ezt a hölgyet?

Taylor darabja inkább egy erkölcsi tanmeseként értékelhető, mint vérbeli krimi elemeket is felvonultató thrillerként. A múltból összekapart kirakós darabjainak fokozatos összeillesztése még akár érdekes is lehetne, de a karakterek annyira közhelyesek és eltúlzott archetípusokként vannak beállítva, hogy történeteik, mögöttes motivációik közhelyességük miatt a kíváncsiságunkat sem keltik fel. Zombikként mozgó figurák, akik mindenféle összetettséget vagy különleges vonást mellőznek. Humort, érdekes fejtegetéseket nem ismerve, ugyanakkor szexuálisan túlfűtött libidóval gördítik előre a sztorit, történjék bármilyen érdekes momentum, amit fejtegetni lehetne, nincs mese megy a levesbe. Pedig lenne ebben bőven kraft, amiken elmélázva azonnal feltűnik, hogy ez az adaptáció egy kihagyott ziccer volt a készítők részéről. Hiszen a sztoriban éppen úgy benne volt a téves megítélés kérdése, mint a női alkoholizmus tabu témája, a megtévesztő, belülről önmagát felemésztő ideálnak tartott családmodell veszélyei, az anyasággal járó félelmek vagy éppen a házasság intézményének elavult mivolta a modern világban. De köszönhetően a biodíszletként funkcionáló szereplőknek, valamint a hollywoodi igényekhez igazított Erin Cressida Wilson forgatókönyvíró alapján lebutított szkriptnek, mindennek látványosan csak a felszínét kapargatják a készítők.

mv5bytawndvhyzatnzeyos00yjblltg0zgitmgmyztyxmdkwyjg0xkeyxkfqcgdeqxvyndkxmtgyotu-_v1_sx1273_cr001273999_al_

Taylor sincs teljesen tisztában mindazzal, hogy miként is kellene a látottakat (olvasottakat) megközelítenie, így rendre mellényúl a feszültségkeltő szekvenciák során. Bárminemű mélység nélkül alapvetően lehetelten ezt a feladatot abszolválni, ha ráadásul még emellett a fókuszpontot sem találja, kész a rosszul ütemezett és ezáltal a gócpontok mellett InterCity sebességével elhaladó hangulat teremtés. A lány a vonaton nagy szerencséje, hogy Charlotte Bruus Christensen operatőr merész kameramunkája valamelyest szépít a helyzeten. A gyakorta zavarosan lüktető megközelítéseivel, az arcok rezzenéseit közelről megmutató beállításaival remekül közvetítené a főhősnő labilis idegállapotát, sőt néhány jelenet erejéig neki köszönhetően elhisszük, hogy ez még lehet egy feszes thriller is. Aztán a baljós, sötét hangvételű összképet elrontja, a könyvben eredetileg foltos, puffadt arcú, karikás szemű, túlsúllyal és alkoholproblémával küzdő, megkeseredett Rachel képében a gyönyörű, még ebben is filmsztárnak tűnő Emily Blunt. Értem én, hogy a minél eladhatóbb külcsín érdekében ez elsőre remek döntésnek tűnhetett a castingon, de így pontosan azt a karaktert sikerült eldobniuk, akire Hawkins írónő a legnagyobb hangsúlyt fektette, akit a körülötte lévő szereplők között egyedüliként mélyebb változásokkal és árnyaltabb személyiségjegyekkel ruházott fel. Blunt bár tényleg elhiszi, hogy sikerülhet helyt állnia és menteni a menthetetlent, így elképesztő vehemenciával üvöltözik, bámul tátott szájjal, grimaszol és ha kell hirtelen megőrül, de még így sem hiteti el velünk, hogy ő Rachel, inkább kínos és hatásvadász mindaz amit látunk, ahogy a többi színész is.

Tate Taylor adaptációja nem képes olyan stiláris elemekkel elkápráztatni minket, mint David Fincher etalonja, így kiszámíthatóságával és üres karaktereivel felszínes thrillerként a középszer homályába merül. Mégis az operatőri munka és az ezt aláhúzó Danny Elfman lüktető, szabálytalanul váltakozó, feszültséggel teli dallamai időről- időre elhitetik velünk, hogy amit látunk az jó. Bár a játékidő közben a készítők igyekeznek a nagy rejtély iránt felkelteni a figyelmünket, A lány a vonaton a hatalmas erőlködések közepette a nagy „minden mindennel összefüggésben volt” érzés átadására olyannyira kínos pillanatokba fullad, hogy mire leszállunk erről a vonatról már csak egyetlen kérdés foglalkoztat majd bennünket: Ki hitte el erről, hogy ez ilyen formában működhet és méltó adaptációja lehet a bestsellernek?

Ezt figyeld!:
  • • Danny Elfman lüktetően feszült aláfestéseit, melyek ha lennének lélegző karakterek még akár működhetnének is!
  • • Az operatőri munkát, mely egy-egy pillanatra megmutatja milyen is lehetett volna az adaptáció vérbeli thrillerként!
  • • A végső fordulatot, mely inkább kínos manírokba torkollik, mintsem döbbenetes végszóba!
  • • Emily Bluntot, aki még eltorzítva is csodaszép és magával ragadó!
45
százalék
  • Én már a könyvért sem voltam oda….és úgy látom a filmet sem moziban nézem meg

=A lány a vonaton kritika – Azt fogod hinni, hogy mindez Holtodiglan tart majd Rating: 45 out of 100