Assassin’s Creed filmkritika – Génjeiben van a bukás



Az év utolsó versenyzőjeként az asszaszinok kilépve a nagyvászonra messiásként igyekeznek a játékadaptációk romokban heverő zsánerét megmenteni, de végül az orvvadászok akciója olyannyira félresikerül, hogy önmaguk ellen követnek el sikeres merényletet. Kitárt karokkal, lehunyt szemükbe húzott csuklyával anélkül ugranak a mélybe, hogy lecsekkolnák van e szalmabála, amire sikeresen és élve leérkezhetnek. De nincs alattuk, így egy bosszantóan értelmetlen halálugrásnak lehetünk szemtanúi, melybe minket is magukkal rántanak.

Pedig tényleg reménykedtem benne, hogy a játékadaptációkat sújtó átkot az Assassin’s Creed filmre vitele végre megtörheti. Hogy a készítők a több évtizednyi sikertelen ellenpéldából okulva és azok félrement mozzanatait felismerve immár komoly, érett felnőtté teszik a műfajt és bizonyítják, hogy igenis létjogosultsággal, mintsem rossz tréfával bírnak, sőt kiaknázatlan lehetőségek tárházaként jelenik meg az álomgyár számára. De ehelyett gyakorlatilag csak hamis beváltatlan reményeket kaptunk, melyben – ha ez még lehetséges – még mélyebb sötétségbe taszigálják Justin Kurzelék a zsánert, köszönhetően a közönségét lenéző mentalitásnak, a hozzá társuló elbukott világteremtésnek és a narratíva félresiklott drámaiságának.

Akkor most a rajongók meglincselnek minket?

Reményeket, melyek hasonlóan hősünk múltbéli ősei emlékeinek átéléséhez, hamar szertefoszlanak. Mindez azért válik különösen bosszantóvá, mert úgy tűnt, hogy a készítők tényleg tudják milyen akadályokkal is kell szembenézniük az adaptáció során: tisztában voltak vele, hogy az Assassin’s Creed játékok központi magját a letűnt történelmi korok nyílt világának bebarangolása, azok minél pontosabb reprodukciója (a létező épületek hajszálpontos felépítése, a városok kiosztásának korabeli megvalósítása) adja. Mindezt kiegészítve a jól ismert „hírességekkel”, megkerülhetetlen történelmi személyiségekkel, akik easter eggekként szerves részét képezik az asszaszinok titkos társaságának a Templomosok ellen folytatott harcában. Persze lehetetlen ebben a játékélményben rejlő erőt a nagyvászonra tömöríteni, Kurzelék mindezzel tisztában is voltak, így az egyetlen járható útként kiinduló alapként, annak törvényeit és narratíváját megtartva önálló lábakon álló filmként álmodták meg, ezáltal erősen elhatárolódva az adaptáció jelzőjétől és annak korlátaitól.

Próbáljuk meg póló nélkül, hátha akkor drámaibb lesz.

Ha mindehhez hozzáveszem, hogy az igencsak egyedi és részletgazdag stílusú tavalyi Macbeth direktorát, és összeszokott csillagait, Michael Fassbendert és Marion Cotillardot sikerült összeverbuválni mindehhez, minimum egy bitang erős történelmi vonatkozású sci-fi dráma egyveleggel kellett volna elkápráztatnia az Assassin’s Creednek. Csakhogy a készítőktől már túlságosan is nagy vállalás volt elszakadni az alapot képező játéktól, pláne úgy, ha ezzel csak vérig sértik a fanokat és untatják az átlag moziba járó közönséget. Mert tulajdonképpen ez történt: Kurzelék nem igazán tudták megoldani, hogy cselekményük saját útjának kitaposása közben azért megfelelő nosztalgiával idézzék meg a bérgyilkosok társaságának pixeles kalandjait, így mind a két világ számára a lehető legtöbbet ártva ezzel. A rajongók az ismerős világba ahelyett, hogy alaposan elmerülhetnének csak foszlányok formájában fedezhetnek fel egy-egy ismerős arcot, eszközt vagy helyszínt. Fassbenderék – aki nem mellesleg producerként is beállt a film mögé – erőteljesen igyekeztek mindenben elszigetelni magukat a nyersanyaguktól. Bár két erőteljes változást eszközöltek a készítők az eredeti sztorihoz képest, a rajongók felfedezhetnek hasonlóságokat a teljesen új főhős, Callum Lynch és az eredeti trilógia központi figurája, Desmond Miles között. Míg a másik nagy változtatás az Ubisoft Motion Pictures által kért Animus gépezet újragondolása, mely már karokkal a levegőbe emeli alanyát és megteremti számára az ősi emlékek átéléséhez szükséges tökéletes élményt. Valódi rendeltetését tekintve szükség volt a változtatásokra, mivel míg a játékban a jelen idejű kalandozás csak keretet ad az eseményeknek, addig a filmben már ez a fővonal, így általa sokkalta mozgalmasabbá és látványosabbá tették ezeket a szekvenciákat.

Szóval akkor valahogy így fogjuk keresztre feszíteni ezt az adaptációt?

A legnagyobb hibát mégis ebből fakadóan követték el, mivel az alapanyag narratíváját a feje tetejére állították. Míg azokban a múlt történései, az emlékek átélései domináltak, a jelen szála csak kiegészítőként szolgált hozzá, egyfajta téttel ruházta fel az Animus-on keresztüli rejtett pengével végrehajtott körülményes küldetéseket, addig a filmben már a jelen adja a történet gerincét és az ősi emlékek tulajdonképpen csak vizuális látványszekvenciák. Funkciójuk kimerül abban, hogy egy blockbusterhez méltó módon kapjunk valami gigászi parkourös tetőn ugrabugrálást 30 percenként, nehogy elveszítsék a figyelmünket.

De a 150 millió dolláros költségvetésből ez sem igazán akar összejönni: a 15. századi Spanyolországból néhány épületen kívül semmit sem látunk az amúgy sötét és füsttel borított jeleneteken keresztül. Mintha a látványvilágon az utolsó pillanatig munkálkodtak volna az alkotók, majd végső elkeseredésükben inkább mindent homályba burkoltak, mondván akkor a kimondottan ronda és félkész vizuális trükköket legalább elfedték a nagyérdemű mindent kiszúró tekintetei elől. Ezúttal a Macbeth operatőre, Adam Arkapaw sem tudta milyen szemszögből és módszerrel kellene a két világot megközelítenie, az asszaszinok akciói lekövethetetlenek a kézi kamerát idéző mozzanatok és a folytonos jelen-múlt között váltakozó nézőpont miatt. Amint látnánk egy elképesztően megkoreografált kombót és jönne a végső csapás, a kamera elfordul, majd végig nézhetjük az Anymus-ra csatolt Fassbender szemszögéből, aki a levegőt csapkodva lezárja az eseményeket. Erősen érződik minden egyes elemén a filmnek a mérhetetlen tanácstalanság és az ígéretes alapanyagtól való félelme az amúgy kreatív készítők részéről.

Inkább a halálugrás mint a bukás!

A játék jelenben játszódó részei kritikus pontnak számítottak, hiszen megtörték az izgalmas és gördülékeny menetét, de legalább funkcióját tekintve megkerülhetetlen volt, viszont ennek előtérbe helyezése az adaptációban a múltbéli történések izgalmát és kihatását a jelenre teljesen elveszi. A cselekmény nyitánya során kapkodjuk a fejünket, néhány perc alatt több kort megjárunk, a 15. századot, a ’80-as éveket és a jelent is. Ez az eszeveszettség a későbbi játékidőre is rányomja bélyegét, melyben az Assassin’s Creed tudathasadásos, a „rajongóknak megfelelése, mindezt önálló, erősen elkülönülő filmként az alapanyagtól” irányvonalával nem igazán törekszik a látottak megértésére. Pedig ebben a világban annyi mindenen álmélkodhatnánk, meglepődhetnénk vagy meghökkenhetnénk, de egy pillanatra sem adja meg közönségének azt a luxust, hogy kicsit elmorfondírozzon a látottakon, a válaszok helyett csak a kérdések sokasága gyarapodik. Sejtelmes, sokat mondónak tűnő félszavakból kell összeraknunk a mozaikok darabjait, a széteső narratíva miatt ráadásul a készítők elveszítik a kontrollt karaktereik fölött, ők pedig ezzel a többdimenziós mivoltukat. Már csak lelketlen bábuk a táblán, akiknek motivációit, cselekedeteit meg sem akarjuk és meg sem lehet érteni, teljesen érdektelenné válnak a kialakuló keszekuszaságban.

Akkor mi ketten mentjük majd meg a filmet.

Az Assassin’s Creed félresikerült elemei végül egy kiszámíthatatlan keverékét eredményezik a lapos drámába injektált, érdekes sci-fi szálakat éppen csak megpendítő átlagos akció világának, melyben mind a fanok és mind az alkalmi mozibajárók hamar eltévedhetnek. És ehhez kár volt a Fassbender-Cotillard-Irons Oscar-triász szentségét megidéznie Kurzelnek, mivel karaktereik üres gépies kivitelezése miatt ide már kevés a tehetség. Fassbender Callum Lynchként beveti Macbeth-en szerzett tudását és komor, vészjósló tekintettel próbálja elhitetni közönségével, hogy nem egy újabb megmosolyogtatóan butácska játékadaptációt látunk – mert ő tényleg elhitte, hogy mindebből még kisülhet valami jó és a siker érdekében még a pólójától is megválik teljesen fölöslegesen -, hanem egy vérbeli drámát, disztópikus szűkszavú gondolatokkal a középpontjában, az emberi gonoszság forrásáról, a társadalom folytonos körforgásáról, a jobb jövő utópisztikus eléréséről és az egy helyben toporgó világról. De ebben semmiféle drámaiság nincs, az Assassin’s Creed képtelen kiaknázni a remekbe szabott színészeit, egyedül Cotillard és Jeremy Irons közös jeleneteinél mondhatjuk el, hogy valaki képes uralni a nagyvásznat.

Az Assassin’s Creedben megvolt az a művésziség és egyedi látásmód, amely a játékadaptációk világának átkát végre megtörhette volna, de középszerbe süllyedő karaktereivel, kiszámítható narratívájával, ezt megkoronázó gyenge látványvilágával és vérszegény világalkotásával végül mindenkit magára haragít és a zsánert kínjában a sötét mélybe húzza a bizonyos védjegyévé vált ugrás közben, de ez így sajnos csak az unalomra elég. Úgy néz ki a Warcraft: A kezdetekről most már kijelenthetjük, hogy talán neki sikerült a legközelebb jutnia a műfaj újrafogalmazásához, mely a bérgyilkosok világa után már igencsak járható útnak tűnik.

Ezt figyeld!:
  • • Az Animus nyújtotta új lehetőségeket, mely ötletesebb és érdekesebb mint a játékban!
  • • Fassbender Macbeth-i hozzáállását!
  • • Cotillard váratlan pálfordulását, mely annyira érhetetlen, hogy tényleg meglep!
  • • A készítők bizakodó hozzáállását, melyben előrevetítik egy esetleges folytatás lehetőségét!
  • • A 15. századi Spanyolországot. Már ha ki tudsz belőle venni bármit is!
45
százalék
  • Andris Szabó

    Bakker… Nekem nagyon ambivalens érzéseim vannak. Egyfelől jó élmény volt látni a filmet, még izgultam is (pl amikor kiesik az Animusból, mint gépből de mégis benne marad és kb Assassinná ütik, az szerintem pont egy nagyon állat jelenet volt, meg még volt pár ilyen morzsa), mert szerintem aki egynél több résszel is játszott az értette miről is van szó, noha tényleg eltértek a játéktól (nem értem egyébként minek, tök felesleges volt, basszus adaptációt vártunk, akkor nem azt várjuk, hogy egy tök ismeretlen csóka kezdjen el orgyilkolni. Nekem egyébként ez a legnagyobb csalódásom a filmmel kapcsolatban, miért nem azt vitték vászonra, ami egykor megvett sok embert kilóra?? Adott a recept a sikersztorihoz, de neeem, inkább csináljunk újat. Jó nem azt mondom, hogy 100%-ban meg kell egyeznie, de ennél azért sokkal jobban), de oké, ha ettől eltekintünk, szerintem volt pár elem ami nosztalgiával töltött el a játékkal kapcsolatban, és ez jó. De viszont közben meg nem is tetszett mert túl rövid volt, ennyi idő alatt nem lehet elmondani ekkora sztorit, bár ezt megváltoztatja az, hogy eltértek az eredeti történettől, szóval.. áh nemtom. Az biztos, hogy ezt sosem akarom és sosem fogom újra megnézni, maximum akkor ha kap folytatást. Mert lássuk be az rejlik benne, főleg így, hogy megváltoztattak mindent, ezzel nem lenne gond. Ha a történet nem ilyen lenne, nagyon tetszene, pedig valóban nem sok “emlék utazás” volt, de engem ez mondjuk pont nem zavart (az már igen, hogy ami volt az se volt túl jól kivitelezve).

    De egyébként ha nem nézzük a történetét a Prince of Persia jobb Assassin’s Creed feldolgozás volt, pedig abban egy darab hidden blade nincs… (És persze az sem kap folytatást, de még máig nem értem miért nem)

    Amúgy Fassbender nagyon jó lenne a szerepre, örültem is amikor kiderült, hogy ő fogja játszani. Az ő játékával nem is volt bajom, de az nagyon igaz, hogy senkinél nem lehet találni egy darab motivációt sem, vagy csak egy kis célt. Pozitív érzéseim nagy részét csak az adja, hogy várok legalább egy második részt ami felold jópár dolgot, de a filmet nézve nem hiszem, hogy lesz ilyen 😀

    (Egyébként a Need for Speed sem volt rossz adaptáció, technikailag az nagyon is megfelelt a játék eseményeihez, sőt. Az egy nagyon alulértékelt film. Azzal csak az a baj, ami már a játékkal is volt, hogy nem igen lehet azt ennél tovább csűrni csavarni, annak csak a versenyzés a lényege, abból meg már van jópár film, így nincs rá akkora kereslet, bár még ezerszer inkább az mint egy újabb Halálosan sz@r iramban)

    • Zoltán Krasznai

      “a Prince of Persia jobb Assassin’s Creed feldolgozás volt”

      Szerintem a Prince of Persia-adaptáció jobb akciófilm, mint ez az Assassin’s Creed-film. Szerény véleményem.

      “mint egy újabb Halálosan sz@r iramban”

      Most készítik a 8.-at. Én a 2.-ik jutottam el, és ott döntöttem el, hogy nem érdekelnek a folytatások. Bár lehet, hogy a tokiói részt megnézem, de azt is csak az ázsiai csajok miatt.

      Ha már akciófilm, az új Underworld-ot akarom majd megnézni, bár állítólag az is középszerű lett.

    • Mark Lehoczki

      Nekem pl tetszett, hogy beletették az összes Assassint, akik eddig a játékokban ott voltak 😀
      Ezio, Altair, Arno, Edward, Jacob 😀

      • Andris Szabó

        Benne voltak? 😮 Észre sem vettem, vagy legalábbis most nem rémlenek. Hol voltak benne? 🙂

        • Mark Lehoczki

          A végén mikor az anyja is megjelenik neki… Háttérben ugyan, de mikor kiszúrtam Arnot a Unity-ből sasszemmel figyeltem és halványan ugyan de megjelent Altair, ahogy forgott körbe a kamera, kiszúrtam még Edwardot is

  • Kada

    Hát lehet, hogy én vagyok hülye, de szerintem mint film, nem volt ez rossz. Sőt, mint film teljesen elfogadható volt. Bár én így voltam a Warcraft és a Prince of Persia filmekkel is.

    Bár egy kérdés felmerült bennem. Szerintetek mitől lenne jó, egy játékadaptáció? Tényleg csak kérdezem, mert szerintem az AC film messze több játékelemet tartalmazott, mint elődei. És ezért nem teljesen értem a lehúzó kritikákat. Talán a film egyetlen igazán nagy baja a játékhoz képest, hogy 2 órába nem lehet elmesélni egy ilyen sztorit, anélkül hogy helyenként ne legyen túl gyors. Nekem pl. gyors volt Fassbender páli fordulata.

    A másik, hogy nem tudom mennyire számít, de pénteken full teltházas előadáson ültem. Ennyi embert még a Star Wars filmeken sem láttam… tegnap pedig szintén.

    Ja, még valami. Ezzel kapcsolatban is valószínűleg egyedül leszek, de én imádtam a jelen szálat az első három részben. Olyannyira, hogy a 3. részben jobban szerettem Desmonddal játszani, mint az indiánnal. Szerintem a felhőkarcoló megmászása a játék legjobb része volt. Úgyhogy valószínűleg ezért is nem zavar, hogy itt több a jelen szál.

  • Zoltán Krasznai

    “középszerbe süllyedő karaktereivel, kiszámítható narratívájával, ezt megkoronázó gyenge látványvilágával és vérszegény világalkotásával végül mindenkit magára haragít”

    Ne felejtsük ki a sorból a gyenge harc-koreográfiákat sem:
    – a Bérgyilkosok minden ellenségüket könnyedén levágják, mint a pelyvát
    – a kézi kamera rángatásának köszönhetően nehezen követhetők a mozdulatok
    – az egyetlen párbaj jelenete a filmnek unalmas és középszerű
    – a háztetőn való ugrándozás kaotikus
    – a laboratóriumban való végső csata nélkülöz minden eredetiséget
    – két girl power-je is van a filmnek, akik egyébként simán kihagyhatóak lettek volna a sztoriból, de valamit kell szolgáltatni a feminizmusnak is
    – karddal hadonászó ázsiai csaj… hány akciófilmben is lőtték már el?

    Komolyan, ez a film nem nyújtott többet, mint a 2010-es évek Steven Seagal filmjei. Középszerű akciófilm, semmi több. Sajnálatosan. Én többet vártam.

    • Köller Kristóf

      Igen, ezeket is beleírtam a kritikába, mert pontról pontra nekem is ezek voltak a problémáim a filmmel. 🙂

  • Nagy János

    Sziasztok!
    Nekem az a véleményem, hogy ílések és pofonok!!!
    Én személyszerint nem játszottam mindegyik résszel, viszont elolvastam az összes könyvet amit Oliver Bowden írt. És hát b@zdmeg nekem nagyon bejött a film. Bár nem kritikus, hanem rajongó szemmel néztem végig.
    Ma néztem meg és sok ísmerőstől a hallotam, hogy egy rakás sz@r! Olvastam elötte kritikát, ott is lehúzták. Így minusz 10-zel ültem be a székbe, és pozitívan álltam fel! Mindenkinek meglehet a véleménye, nem tagadom, de szerintem az számít, hogy TE mit élsz meg abban a röpke 2 órában. A többit meg jó vastagon és magasról…!!!

  • Commander BB Shockwave

    Én 45%ot se adnék rá. Kb a Sucker Punch-ra emlékeztet, van benne kb 30 perc akció aközött pedig mélységes dögunalom. És a cikk arról nem is beszél micsoda baromságok vannak benne, mint az hogy a nagyhatalmú Templomosok sose vették észre hogy az általuk keresett Alma Christopher Columbus sírjában van… akinek a maradványait mint ilyen híres emberét, már hatmillió antropológus és régész át kellett hogy vizsgálja ennyi idő alatt. Senki se említette meg a rejtélyes gömböt, netán állította ki múzeumban?
    Persze ennél már csak a templomosok biztonsági őre butábbak, Fassbender kis lázadása csak azért jár sikerrel mert egy ismert orgyilkos-utódokat őrző épületben egyik őrnek sincs PISZTOLYA, sőt Jeremy Irons olyan hülye hogy otthagyja a csuklós rugós-tőrt Fassbender apjánál, mert miért ne fegyverezzük fel a foglyainkat?
    Marion Cottilard végig “DUUUUUH” bugyuta arckifejezéssel játssza szerepét mint az öngyilkos hajlamú kutatónő aki egyrészt szereti ha Fassbender tuskó erőszakos karaktere ok nélkül folytogatja, valamint meg van lepve hogy a nyilvánvalóan James Bond főgonosz apuci gonosz dolgokra akarja használni a kutatását. Ezt még megtetőzi egy filmvégi sequel-baittel amikor totális érdektelenséget mutatva bosszút esküszik Fassbenderen mert az megölte az apját – ami vmiért meglepi Cottilardot, holott az orgyilkos kvázi megmondta neki hogy ezt tervezi, és ő be is engedte a terembe.
    A színészek jók… MÁS filmekben. Itt látszik hogy vagy nem is próbálkoztak jók lenni (Irons, Cottilard) vagy a karakterük annyira felejthetően nulla hogy semmit se tudtak kihozni belőle (Fassbender),
    Továbbra is a Warcraft marad az egyetlen játékból átültetett film ami legalább olyan mint az alapanyag és ha nem is jó film, de legalább élvezhető. Ezen én lazán elaludtam. Ha nem tesóm kedvenc játéka az Assassin’s Creed, sose mentem volna el rá.

=Assassin’s Creed filmkritika – Génjeiben van a bukás Rating: 45 out of 100